27. rész

 ~ Két hét elteltével ~

Soha nem fogom megbocsájtani annak, aki ezt tette vele.... Rettentően fáj... Most itt kell hagynom ismét mindent... és megkeresni Amjert.... ez a keresés rá döbbent arra, hogy nincs olyan, hogy Cabot és olyan sem, hogy Jerwood, a két név egy és össze forrt az évek alatt. Nem tudok ezen változtatni és már nem is akarok. Nem leszek se jó se rossz... az leszek, aminek lennem kell... most egy gyilkos.

A rendőrségi nyomozás lezárult. Én is elfogadtam a történteket... már amennyire lehet. A temetésnek vége lett... A telefonáló minden nap felhív, de sosem követel.... csak közli, hogy figyel.... még nem értettem meg a szándékait, de nem is akarom... egyenlőre nem.
- Diablo, gyere indulunk! - mondtam a fekete szépségnek, ki szót fogadott és bement a macska ketrecbe. Behúztam a bőrönd cipzárát, a taxi is már a ház előtt várt. Indulok... ismét London... Remélem ez az utazás eredményesebb lesz, mint az előző oda látogatásom.

A repülő út végén, azaz másnap ismét taxiba ültem és egy kertvárosi ház felé fuvaroztattam magam a fekete társammal.
- Kis asszony, megérkeztünk. - mondta a sofőr.
- Köszönöm.-adtam oda a pénzt.
- Ez több.
- Tudom. Tartsa csak meg.-  mosolyogtam rá. - Viszlát!
- Önnek sok szerencsét hölgyem. - köszöntünk el egymástól. Én csengettem. Az ajtó résnyire nyílt.
- Hát te? - lepődött meg.
- Segítségért jöttem. - vallódtam be.
- Biztos, hogy Amanda vagy? - nézett rám.
- Igen. De nem az az Amanda, kit megismertél és nem is az akit kerestetek. Ez egy teljes Amanda, aki bosszúra szomjazik.
- Hm... Gyere! - nyitotta ki az ajtót.
- Köszönöm Damon. Perrie itthon van?
- Honnan tudod, hogy még együtt vagyok vele?
- Nem csak te ismerheted az embereket. - válaszoltam, amin elmosolyodott.
- Perrie, kedvesem vendégünk van.
- Tényleg? - lépett elő a konyhából, egészen addig mosolyogva, ameddig meg nem látott. - Oh.... te....
- Én. Nem szeretnék finomkodni. De sajnálom a múltban történteket.
- Nem kell... jobb ez így, én szeretem Damon-t. Már nem is haragszom rád... csak még mindig nem értelek.
- Hm... nem vagy vele egyedül. - mondtam mosolyogva.
- Miért jöttél? - kérdezte az asszony.
- Segítségért. Szeretném a férjed, Damon segítségét kérni.
- Miért? - kérdezték egyszerre.
- Mert a barátomat megölték és megfenyegettek. Egyedül pedig nem vagyok képes kinyomozni.... - ismertem el. Mindketten meglepve néztek rám.
- Nem segíthetek. - mondta Damon, mire Perrie is oda kapta a fejét. - A családom mellett van a helyem. Sajnálom Amanda, de nem sodorhatom őket bajba. - karolta át a nő derekát.
- Rendben. Megértelek. Én megyek is. Sajnálom, hogy zavartalak titeket. - indultam el az ajtó irányába.
- Várj! - szólt Perrie. Vissza fordultam. - Nem engedheted csak úgy el. - nézett a szerelmére.
- Mi? - kerekedtek el Damon szemei a meglepettségtől.
- Nem engedheted el... hiszen ha ő nincs, akkor mi sem vagyunk. Ha ő nem dönt úgy, akkor Zayn halott. Ha nem nyissa fel a szemem... A mostani életünk neki köszönhetjük. Megérdemli a segítséget. - mondta el mellettem szóló érveit Perrie, ami engem is meglepett.
- Ezt most komolyan mondod? - nézett rá a férje.
- Igen.
- Rendben. Amanda, segítek neked.
- Köszönöm. - mondtam. - De most megyek, mert kell keresnem egy hotelt, ahol megszállhatok.
- Maradj nyugodtan. A cicáddal elfértek a vendégszobába.
- Köszönöm. - mondtam mosolyogva. - De nem szeretnék zavarni.
- Ugyan, legalább tudom, ha elmegyek itthonról Rob biztonságban lesz... Damonnal féltem.
- Mondtam már nem Rob, hanem Robert a gyerek neve. - mosolyogtam a civódásukon. Tényleg egy párt alkotnak... még ha egy olaszos párt is.
Perrie-vel készítettünk vacsorát, közben beszélgettünk. Ma egy SMS jött:
                   "Nem tudom hova tűntél, de megtalállak...Amjer...Csáó".